Kedves gyermekkori emlékeink közé tartoznak azok az esték, amikor a szüleink fejből meséltek nekünk. Ilyenkor mindig megkérdezték miről meséljenek, mi pedig adtunk egy keretet a történetnek (pl.  A maciról, aki nem szeretett öltözködni.).

Ezután pedig Anya és Apa fejében megszületett a történet, mi pedig élveztük és csodáltuk őket, hogyan tudnak egy történetet kitalálni.

Nemrég elgondolkoztunk azon, hogy vajon honnan jött a mesék és a meseírás iránt érzett szeretetünk. Próbáltuk előhozni ezzel kapcsolatban a legelső emlékünket. Ekkor jöttünk rá, mennyire meghatározó számunkra, hogy gyermekként nem fordult elő olyan alkalom, amikor esti mese nélkül hajtottuk volna álomra a fejünket. Talán emiatt is érezzük ennyire fontosnak, hogy a lehető legtöbb szülőhöz eljusson a hangunk, és ha lehet, minden családban az esti rutin részévé váljon a közös mesélés.

Hiszen, ha mi mesélünk nekik, akkor arra emlékezni fognak és amikor szülők lesznek, majd ők is mesélnek a gyermekeiknek. Így megy ez hosszú – hosszú évtizedek óta, és ha nem hagyjuk, hogy a mai modern világ kütyüjei kikoptassák ezt a hagyományt, akkor remélhetőleg még a mi dédunokáink is a szüleiktől hallott meséken fognak esténként elaludni. Ehhez csak egy mondatot kell megjegyeznünk: 

“Mesélj neki, hogy majd egyszer ő is mesélhessen!”

Gondolataink a mesék fontosságáról:

Valójában a mese olyan a gyermekek számára, mint a hamuban sült pogácsa, amit a hosszú útra vitt magával a szerencsét próbáló fiú, melyet az édesanyja készített neki.